A délidőben, szinte zsúfolásig megtelt termekből csak halk szófoszlányok, diszkrét edénycsörgés-zörejek gurultak le hozzájuk a lépcsőkön. Mindenki evett. Lassan, komótosan. Szép, kívánatos nagy adagokat. Olyan rosensteineseket.
Akár hatan is ülhettek volna a nagy körasztal körül, de nem. Csak hárman. Nagy volt a tét!
Rántott borjúlábszárat mentek enni. Pontosabban csak a férfiak. A Nő ugyanis utálja.
Szokásához híven, a Nő késett. Sokat.
Addig a két férfi bemelegített. Libatepertő, lilahagyma, zsidótojás, fehér és barna kenyér. Ekkor még vizet kértek és még nem tűrték föl ingujjukat…
A vékonyabb, szinte fehér hajú férfi (a Laptopkonyhás), kissé irigykedve nézte a másik, teltebb, szemüveges férfi - a Húsos, aki egyébként ezt az egész borjúlábasdit kitalálta - lendületét. Törte, kente, ette. Majd ismét: törte, kente, ette. Próbált vele lépést tartani becsülettel, de már ott érezte, hogy valami lehetetlenre vállalkozott. Tán egy korty víz segít… nem segített, csak telített.
Ettek és beszélgettek. A nagyvilág különleges éttermeiről és a húsokról. A deresedő hajú ugyanis húsban utazik. S utazik. Sokat, különleges helyekre. Mondhatnánk, enni megy! Most éppen Japánból jött haza. A szinte fehér hajú érdeklődve hallgatta. Még soha nem járt abban a távoli országban. De minek is, ha ott nincs „kirántott-hús”. Mert a vékonynak paraszt-gyomra van. Mit neki a sushi…
A Nő még mindig parkolt…
„Levest? Finom, tavaszit?” - kérdezte a pincér, miközben letette eléjük a második adag lila-hagymát.
Bólintottak.
És akkor beviharzott a Nő. Átvette a szót és onnantól nem adta vissza. A két férfit, ez cseppet sem zavarta. Sőt! Legalább tudtak koncentrálni az evésre.
A levest már hármasban kanalazták, miközben megpróbálták megérteni, hogy a Nő miről beszél hozzájuk? Látták, hogy mozog a szája: „Ugye nem mondjátok, hogy azt a kocsonyás, undorító lábdarabot valóban megeszitek? Hát biztosan belehalnék, ha csak egy falatot is le kellene nyelnem”. Ilyeneket hallottak és nem értették! Hiszen ők pont ezért a gyönyörű, föld határt jelző cöveknagyságú, belül remegőn kocsonyás, aranybarna roppanós prézliben kisütött koleszterinatombombacupákért ültek be Robiékhoz.
„Én bélszínt kérek. Véresen”. – így a Nő, a nagymonológ végén. A két férfi magában mosolygott…
„Én sört innék” – szólalt meg a szinte fehér hajú, vékony, mert érezte, hogy ott belül a frissen csapot sör erejével, meg kell mozgatnia gyomrának izmait. Kell a hely!!
„Én is” - hagyta helyben a másik. (lehet, hogy ő is érezte…)
Amikor az egy-egy adag borjúlábat - köret nélkül! - letették eléjük, mindketten jól hallhatóan felsóhajtottak.
„Úristen” – futott át a vékonyabb (a Laptopkonyhás) fejében – „a múltkor ekkora fasírtot sütöttem őzgerincben a vendégeimnek. Hatan ettük meg…”. S a szeme sarkából látta, hogy a másik, a Húsos, aki pár napja még japán halat evett, elkezdi felgyűrni az ingujját.
A Nő – aki persze folyamatosan beszélt - borzadva menekült a véres bélszínéhez. Ügyesen vágta föl. Nem fröccsent rám…
Borjúlábszár, tartármártással.
Nekiálltak. A kések éle szinte egyszerre roppantotta be az aranybarna kérget úgy, hogy körülötte nem szakadt be a panír. „Művészi munka” – konstatálta az ősz hajú.
A borjúláb kitárulkozott. A főtt, sült inak, húsok, bőrcafatok fenséges kocsonyás-cupákos egyvelege.
Határozottan ettek, s közben hümmögtek, bár mintha a vékonyabb (a Laptopkonyhás) taktikázott volna! Úgy tűnt, mintha arra várna, ha lassabban eszi, a végére, majd valahogy elillan a tálból borjúláb! A csodában bízott, mert látta, hogy ma itt nem nyerhet.
Időhúzásként kért még egy adag tartárt. Kisvártatva még egyet. Majd, még egy sört…
A Nő közben az arab konyha nagyszerűségéről beszélt. Szokott írni is róla, nem csak beszélni, hiszen blogger. Olyan, aki ért is hozzá. Humuszok, csicseriborsók, tazsinok röpködtek a légben. A Laptopkonyhást ez sem hozta lázba. Arra gondolt, hogy az arab paraszt gyomra vajon mit szólna a magyar borjúlábhoz…?
A hús egyharmada még a tálon volt, amikor egy pillanatra megállt köztük a levegő. Egy kérdés hangzott el. A pincértől. Amúgy szokványos, megszokott, mondhatni mindennapos kérdés volt, ám egy pillanatra megállította a borjúlábbal, bélszínnel küzdő feleket.
„Ugye ajánlhatok az édességeinkből?” - és még mosolygott is hozzá!
Mintha boxkesztyűvel vágták volna gyomorba az ősz hajút. „Mi van??” – nyögött fel úgy, hogy senki meg ne hallja. A csapda teljes volt. Tudta, ha megeszi az egész lábat, nem tud enni édességet. Viszont ismerte magát. Tudta, ha nem eszik édességet… na olyan nincs!!
Küzdött magában és magával, közben annyit hallott, hogy a távolban valaki, tán a Nő (a Blogger) tiltakozott.
„Á, nem, nem! Semmiképpen nem kérek desszertet, köszönöm! Már a bélszínt sem tudtam megenni”
Arra ocsúdott, hogy megszólították. A kissé teltebb, szemüveges (a Húsos) – letörölve az utolsó falat nyomait a szájáról – hátradőlve a székében hanyagul csak annyit mondott: „Hát, nem vagyok túlzottan édesszájú, de egy vargabélest megkóstolnék! Sanyi a felét?”
„Hát persze Zoltán” – szakadt ki kontrollálatlanul Sanyi szájából, s letette a villát és a kést. A borjúláb utolsó harmada a tálon maradt.
S kisvártatva jött a fél-fél adag tészta karamellfagylalttal és gyümölcsízzel a Férfiaknak, és persze egy teljes adag madártej (!) Szilviának, a Nőnek…
Így ettek ők hárman a Rosenstein elkülönített, kissé félhomályba burkolózó asztalánál.
És még most is élnek! Boldogan!
Szereplők:
A Nő, a Blogger: Déri Szilvia www.hazisafrany.hu
A szemüveges, kissé teltebb férfi, a Húsos: Konrády Zoltán www.konradyfoods.com
Az őszhajú, vékony férfi, a Laptopkonyhás Buza Sándor www.laptopkonyha.hu
Catering: Rosenstein Étterem Rosenstein Róbert www.rosenstein.hu